A kórházban nagyjából két hetet töltöttem.A zsibbadás ami a bal felemet támadta meg lassan kezdett enyhülni, viszont a szédülés az makacs módon ragaszkodott hozzám.Lassan elkövetkezett a nap mikor hazaengedtek.Félve, tele kérdésekkel és kétségekkel távoztam a kórházból. Hiába látott el tanácsokkal a kezelő orvosom, mégis ott voltak a félelmeim.Jobban voltam tény, de azért nem annyira jól , hogy egyedül éljek.Így vissza mentem mamáékhoz lakni.

30 évesen azt végig hallgatni, hogy azt mondják nem vagyok önellátó, segítségre szorulok elég fájdalmas volt mondhatom.Nagyszüleimet imádom és tisztelem le a kalappal amit kibírtak és az erőfeszítésért amit tettek mikor náluk lábadoztam.Nem voltam egy egyszerű eset. Néha kegyetlenül neki tudtam keseredni, mivel nem láttam , hogy jobb lesz-e valaha egyáltalán.Tudok-e majd egyedül  élni, ellátni magamat, egyszerűen csak élni a mindennapokat úgy, hogy nem szorulok segítségre.Nagyobb volt a félelem és a kilátástalanság körülöttem, mint a remény.A zsibbadásom egy idő után elmúlt helyette a fejfájás erősödött, de ahogy teltek a hetek egyre jobban ment az egyenes járás.Pár hét alatt már kimentem a kertbe meg vissza ami olyan 25 méter távolságot jelent, és nem okozott nagyobb gondot.Igaz kapaszkodtam a házfalba a kerítésbe de mentem, nem volt mese.Ez már maga volt a mennyország!Hatalmas boldogságot volt ez számomra!Ettől a naptól fogva minden nap tettem a köröket oda-vissza a ház és a kert között ameddig csak bírtam.Barátnőmmel mentem fagyizni, igaz kocsival de kimozdultam.Aztán napról napra messzebb mentem először a sarokig aztán a szomszég házig.....ameddig biztonságos volt.

Kontrollra hat hét múlva mentünk vissza.Addigra már mentem, itt ott kapaszkodva néha botladozva de MENTEM!A szédülés igaz csillapodott de nem múlt el.Az orvos szerint a szteorid még kifejti hatását, úgyhogy javulhat még az állapotom.Kontrollról haza költöztem először két napra aztán egyre több napra mentem haza.Féltem haza költözni, abban az időben egyedül éltem.Állandóan az jutott eszembe mikor olyan mocsok módon rosszul voltam, hogy úgy feküdtem le aludni a telefonomba ami ott volt mellettem be volt ütve a 104 mentősök száma.Megkeljen csak nyomni a gombot ha szükségem lenne rá.Féltem igaz, de már vágytam kívánkoztam haza.Akkor kezdtem el fizikoterápiára járni így haza kellett költöznöm, mivel ott jelenésem volt minden nap két héten keresztül.Ahol megint jött a hideg zuhany.A doki leült velem szembe és közölte:"akadálymentessé kell tenni a lakást ahol élek!"Na köszönöm, tudom ő csak jót akart és tanácsot adott , hogy megkönnyítse az életemet.De akkor is szíven ütött vagy ez a mondat csak hab volt a tortán.Pár hét alatt megfordult velem a világ lett egy GYÓGYÍTHATATLAN AUTOIMMUN BETEGSÉGEM ami magában is nehéz elfogadni és feldolgozni, akkor kellett volna élnem a fiatalok gondtalan életét, ez helyett nap mint nap megküzdök, hogy élek.De ez nem elég még tegyem akadálymentessé a kis lakásomat na ez már sok volt......

Az épület ahova fizikoterápiára mentem nem volt messze a lakásomtól.Mivel a szédülésem makacskodott és egy zebrán is át kellett mennem így biztonságot nyújtott ha miközben megyek beszél hozzám valaki telefonon.Barátnőmet minden nap hívtam és még oda a kezelés után haza nem értem egyfolytában beszélgetett velem telefonon keresztül.Ez így ment két hétig minden áldott nap.Sokat jelentett, mert valahogyan biztonságosabban közlekedtem ha közben beszélt hozzám valaki.Így teletek a napok hetek, kiborulásokkal tarkítva.

Nem volt egy leányálom ez az időszak, hibáztattam mindenkit persze magamat is.A betegséget nem tudtam elfogadni leráztam magamról, mint a kutya a vizes rongyot!Utáltam és gyűlöltem mindent és mindenkit leginkább magamat, nem értettem a mai napig nem értem, hogy hogyan jutottam ide idáig.De iszonyat akarat és kitartás volt akkor már bennem, azt akartam, hogy eltűnjön végleg kiirtani ezt az egészet belőlem és az életemből.Ezért hajlandó voltam, vagyok elmenni bármeddig bárhova.Ez az állapot elfogadhatatlan számomra......