Hetek, hónapok teltek el, kerestem a megfelelő otthont. Elsősorban magánotthont, mert az biztosan jobb. Az önkormányzati fenntartású intézményekről bennem is élt egy előitélet. Pisiszagú, nyomasztó hely, ahol durván bánnak a bentlakókkal. Oda meghalni viszik az idős embert a rokonok...

Számtalan telefon, több tucat személyes látogatás az ország különböző intézményeiben. Ami nekem megfelelőnek tűnt, azt képtelenség megfizetni. Honnan vegyek havi, közel egymilliót? Voltak olyan helyek, amelyek a magas ár ellenére nyomasztóak voltak. A szobában gubbasztó lakók látványa elég is volt, hogy kihúzzam a listáról. Volt rá példa, hogy a megbeszélt időpont előtt értem az otthonba és hallottam, ahogy a gondozó emelt hangon, türelmetlenül beszél az idős emberekkel. Meg sem vártam a vezetőt. Végül a kórház javaslatára elmentem egy önkormányzati fenntartású otthonba. Komoly prekoncepcióval, mit fogok tapasztalni.

A társalgóban zsivaj fogadott. Azt hittem, valami rendezvénybe csöppentem, de nem. Egyszerűen csak zajlott az élet. Kis asztalok körül kényelmes fotelok, az egyik asztalnál kártyacsata folyt, a másik asztalnál idős hölgyek kézimunkáztak és beszélgettek közben, a harmadiknál társasjáték, a negyediknél traccsparti. Volt, aki olvasott, más rejtvényt fejtett, láttam sakkozókat és csöndben üldögélőket. A társalgó következő szakaszában hatalmas televízió, jól elrendezett fotelok sora. Aki akart, itt "mozizott". Az ápolók valahogy mindig ott termettek, amikor szükség volt rájuk. Ha fel kellett segíteni valakit a fotelból, ha egy pohár vízre volt szükség, ha egy idős ember hirtelen nem találta a szobáját. Kedvesen, szeretettel és tisztelettel szóltak a lakókhoz. 

Következő alkalommal vittem a szüleimet is: nézzék meg, hogy tetszene itt nekik? A hosszúra sikerült látogatás végén nem igazán akartak hazajönni, mert összebarátkoztak egy házaspárral, mert tetszett, amit láttak, mert jó volt ott lenni. Beadtuk a kérelmet. Közel egy év várakozás következett. Naponta ismételt kérdés: mikor költözhetünk már?

Tavaly év végén költözhettek végre. Lehetett dönteni, hogy bútorozott szobát kérünk, vagy üreset. A másodikat választottuk (ez nem változtat a havi gondozási díjon). Mivel nem szerettem volna, ha minden tárgy a "régi" életükre emlékeztet, újonan vásárolt, kellemes, vidám bútorokkal rendeztük be a szobát. 

A magam részéről szorongva hagytam ott a szüleimet, heti többször látogattam, naponta többször telefonáltam nekik. Minden telefon egy döbbenet volt. "Hogy vagytok?" kérdeztem ezredszer. "Jól!" jött a válasz. Évek óta először hallottam ezt. Azóta minden alkalommal ezt hallom. "Jól vagyunk".

Elképesztő az, ami ez alatt a fél év alatt történt. A befelé forduló, állandóan panaszkodó szüleim kivirultak. Anyám, aki minden könyörgésem ellenére egy varkocsba fogott hajjal járt évekig ("Jó ez már nekem így is") havonta elsétál a fodrászhoz, a folyosó végén lévő kicsi szalonba. Az unásig viselt otthonka helyett csinosan öltözik, előkerültek az ékszerei, hajcsavarót kért tőlem, parfümöt, színes sálat a nyakába. 

Apu, aki a pizsamára húzott melegítőben fogadott az elmúlt időkben, most kényesen pedáns öltözékben, a karján órával, a rég hordott jeggyűrűvel hajlandó csak megjelenni. Szépen borotvált, mert házhoz jön a borbély. Van gyógytornász, masszőr, manikűrös. Ők is, a fodrász is az otthon dolgozói, vadásznak a "kuncsaftokra", ha lenőtt hajat, hosszú körmöt, szőrös ábrázatot látnak, már viszik is a prédát.

A szüleim újra szocializálódtak. Az akadálymentes épületben gond nélkül közlekednek. Napi ötszöri étkezés, amiről nem nekik kell gondoskodni. De fel kell ölötözni és elsétálni az ebédlőbe. Emberek közé kell menni. Társaságban étkezni. Barátkozni. Beszélgetni. Ameddig reggeliznek, szorgos kezek kitakarítják a szobájukat, elviszik a szennyest, szekrénybe rakják a frissen mosott ruhákat. Ebéd után anyám apámba karol és elsétálnak a büfébe egy kávéra, vagy kiülnek a parkba és beszélgetnek az életükről, amikor még fiatalok voltak. Nevetnek. Újra élnek.

A legjobb döntés volt az idősotthon. Aki hasonló helyzetben van, aki döntés előtt áll, gondolkodjon el. A társadalmi elvárásoknak akar-e megfelelni, vagy az idős szülőknek, nagyszülőknek szeretne méltó, biztonságos életet? Az-e a fontosabb, hogy mit szólnak az ismerősök, rokonok, vagy az, hogy ő képes-e biztosítani azt a gondoskodást, amire egy idős embernek szüksége van? Boldogabb-e a szülő-nagyszülő, ha egész nap egyedül kell lennie, mert a családtagok dolgoznak, vagy folyamatos orvosi és ápolói felügyelet mellett korabeliekkel beszélgethet, ismerkedhet, közös elfoglaltságokat találhat?

Ha az otthon mellett dönt a család, ha az idős ember is szeretné, akkor még mindig hosszú út következik. Mert meg kell találni a megfelelő helyet és az bizony nem könnyű. De nem is lehetetlen. Első lépésként azonban az előitéleteinket kell legyőznünk. 

A cikk első részét itt találod