Ha lehunyod a szemed, látod az arcát. Nem egy napon, nem az év egy megszabott pillanatában. Mindig. Látod a mosolyát, érzed az érintéséd. Mert benned van. Ezt adta neked, ez az ajándéka. 

Az évben egy nap az anyák ünnepe. Virág, ölelés, szeretlek.

A maradék 364 napon is vannak anyák, vannak apák, vannak gyermekek. Van virág, van ölelés, van szeretlek. Talán.

Amikor közel van, "csak átugrom hozzá."

Aztán: "bekapcsolom a gépet, felmegyek a netre." 

Hány gyermek kapcsolja be a gépet és suttogja a mikorfonba, pötyögi a klaviatúrába az érzéseit?

Hány anya mosolyog a kamerába? "Vigyázz magadra, kicsikém! Nagyon szeretlek" Nem mondja, amit érez. 

"Hiányzol! Gyere haza! Csak egy percre, hogy átöltlhesselek, hogy érezhessem a bőröd illatát! Csak egy simogatásra. Egy órára, hogy lássam, amint jóízűen eszed a főztömet. Hogy érezzem az érintésedet."

Az anya nem mondja. Belemélyeszti a körmét a tenyerébe és mosolyog. A tenyerébe, amelyben ott lüktet a simogatás, amit nincs kinek adni. Akkor inkább a félhold alakú sebek, az kevésbé fáj. 

Sok családot ma már nem néhány utca, nem pár megye választ el egymástól. Ezer és ezer kilométeres távolságok feszülnek gyermek és szülő, testvér és testvér között. Mert ezt hozta az Élet. Mert ilyen időket élünk.

Szakad, bomlik a társadalom. Határokon belül és határokon túl. Határok, amelyek már nem is léteznek, csak belül, bennünk vannak. Szögesdrót, vasbeton bunker, mászhatatlan falak.  

De van internet. Szerencsére van.

"Emlékszel, amikor egy üres tejfölös pohárba gipszet öntöttünk és egy művirágot szúrtunk bele? Nehéz volt, csúnya volt, de az óvónéni ezt találta ki."

Emlékszel, igen. Még megvan a gipszbe ágyazott virág. A kicsi tenyérlenyomat a szintén gipszből készült képben. De amit más nem láthat: az érzés, amikor megmozdult a testedbe rejtett élet. Az apró ököl érintése a két melled között. Az örökre ott marad, a bőröd alá, a húsodba, lelkedbe égett. Ott van, minden percben érzed. Néha izzik, néha simogat. A tiéd, mindörökre.

"Virágzik az orgona, látod?"

"Londonban nem látom."

"Münchenben nem érzem az illatát." 

"New Yorkban nem hallom a virág körül dongó méheket."

Mégis, ha behunyod a szemed, el tudod küldeni az illatot, a színt, a hangokat. El tudod küldeni a simogatást.

Ha behunyja a szemét, érzi az érintésedet. Tudja, hogy szereted. Ma is. Minden nap, minden percben.

Tudja.

Londonban, Münchenben, New Yorkban.

Tudja, mert a te véred kering az ereiben.

Tudod, mert belőled egy darab.

Bárhol van, te ott vagy vele.

Mindig.

Most is. 

Anyák napján is.