Azért határoztam úgy, hogy elmondom az alábbi történetet, mert talán segíthet másoknak egy nehéz döntés meghozatalában. 

Aki elég sokáig él, az megöregszik. Ezt elkerülni nem lehet, az élet természetes velejárója. Ha szerencsés az ember - ahogyan az én szüleim - együtt öregszik meg a párjával. Apu 90, anyu 85 éves. 68 éve házasok, ami önmagában is elképesztő. Az idő előrehaladtával kezdtek szaporodni a problémák. Az agyi érelmeszesedés nem kímél senkit, az okos, tisztán gondolkodó apám tétova, még a lakásban is könnyen eltévedő, feledékeny, időnként kimondottan zavart ember lett. A kopó izületek és a mentális leépülés csapdába ejtette a szüleimet. 

Kimozdulni a lakásból már évek óta nem tudtak, megszakadtak a kapcsolataik, a családi házukban rabok voltak. Minden irányban lépcsők, amit már nem voltak képesek megmászni többé. Sem az emeletre, sem a kertbe nem volt egyszerű eljutniuk. Az ebédet jó ideje házhoz hozattam nekik, naponta járt gondozó, hetente mentem én is, aztán már hetente többször, de ez is kevés volt egy idő után. Nekik kevés, nekem sok. Az oda-vissza 200 km. távolságot megtenni hetente, főleg hetente többször, nem volt egyszerű és hosszú távon nem volt valódi alternatíva sem. Dönteni kellett, megoldást találni. 

Ilyenkor minden lehetőséget számításba vesz az ember. Eleve van egyfajta elvárás (mindegy, hogy társadalmi, vagy az ember önmagával szemben támasztott elvárása), ami azt sugallja: a jó gyermek gondoskodik idős szüleiről, magához veszi őket és gondozza, segíti. Ahogy a szülei is gondoskodtak róla élete első éveiben. Ez jól is hangzik, valamennyire talán igaz is, de sok esetben nem kivitelezhető és távolról sem biztos, hogy jó akár az idős embernek, akár a fiatalabbaknak. Más az életünk ritmusa aktív korban és más idős korban. Sem elegendő hely, sem idő nincs arra, hogy mindenki számára optimális életet lehessen biztosítani. Senki számára nem lett volna jó az összeköltözés. A napi 8 órában alkalmazott gondozó sem oldja meg a dolgot, mert a nap 24 órából áll, baj bármikor történhet. Felmerült az otthonba való költözés gondolata. A szüleim első reakciója: Nem! Értettem és tudomásul vettem. Valójában örültem is, hiszen "otthonba dugni" őket...Találunk más megoldást, gondoltam. Valamit, ami jó nekik és elviselhető számomra is. Aztán egy hét múlva: meggondolták. Mégis mennének.

Újabb tépelődés. Lelketlenség, önzés, vagy éppen felelősségteljes döntés? Önmagamnak akarok bizonyítani, vagy a szüleimet akarom biztonságban tudni? Lehetséges méltósággal megöregedni? Kényszermegoldás, vagy tökéletes választás? 

Folytatás a 2. részben.