A sminkelésre elszánt amazon esete

Délután 5 óra van. Délutáni csúcsidő van a metrón, mindenki sihet valahová. Nagy a tömeg. Szerencsém volt, mert találtam magamnak ülőhelyet. Én tehát ülök, olvasok valamit. Egy fiatal nő tökéletes sminkkel - ülőhely hiányában - megáll előttem. A metró állomásokon több a felszálló, mint a leszálló, a metró kocsiban egyre nagyobb a tömeg.  Egyszer csak az előttem álló hölgy lázas kotorászásba kezd, nagyon keres valamit a táskájában. Azt kezdem figyelni, hogyaz üdítős üvegét mikor fogja kirántani belőle, hátha el kell kapnom... Végre megtalálja amit keres, elővesz egy kis kinyitható tükröt. Mi más is lehetne ennyire nélkülözhetetlen ebben a zsúfoltságban. Hát persze, hogy én erre eddig nem gondoltam. Aprólékosam leellenőrzi a sminkjét. Valami problémája lehet vele, mert megszólítja a mellette álló hölgyet és megkéri, hogy tartaná-e neki a tükröt. A hölgy egy kicsit meglepődik aki nem túl meggyőzően csak ennyit mond "Of course".   Ebből mi lesz?! A metró persze két megálló között hol gyorsít, hol lassít, hol előre, hol hátra igazodik a tömeg.  A sminkelésre elszánt hölgy mindeközben kapaszkodás nélkül áll köztünk, kezében a szemceruzájával amivel szemét akarja kihúzni. A tükröt tartó smink asszisztensnek előléptetett hölgy kissé zavartnak tűnik.  Ha véletlenül nagyobbat fékezne a szerelvény az egyelőre még ép szemű nő vagy belerohan az előtte állókba vagy rám fog esni. Ha mindenképpen be kellene következzen az eset én inkább az előző eshetőség mellett tenném le a voksomat... Már csak néhány megálló választ el bennünket a végállomástól, egyre többen szállnak le. A smink asszisztens egy megkönnyebbült "sorry" kíséretében lehuppan az első megüresedő helyre.  A másik amazonnak is jut hely, ő közvetlenül a mellettem ülő férfi mellé huppan le. Újabb lázas keresés következik, újabb és egyre több szépítészeti cucc kerül elő a táskája aljáról. Megfésüli a haját aztán a szemöldökét, még egy réteg rúzst helyez a szájára, Szemhéj festés következik, a szempilla spirál is előkerül, az alapozó is elmaradhatatlan. És akkor elérkezik a finálé, elkerülhetetlenül. A nő minden realitás érzékét elveszítve előveszi a parfümjét és el kezdi magát befújni. Nem kicsit. Nagyon.  'Oh, yes!'

A parfüm illata nem nyeri el az utastársak tetszését, én is közéjük tartozom.  A mellettem ülő férfi látványosan grimaszol, kezével legyező mozdulatokat tesz, biztos vagyok benne, hogy a mobiltelefonján futó film történetének már rég elvesztette a fonalát. A szemben ülők is grimaszolnak, van a ki a szemét forgatja. Én a környezetem reakcióját figyelem, így aztán jól szórakozom.   És igen, a hölgy alig hanem megérkezett, mert gyorsan mindent visszadobál a táskájába és illatfelhőbe burkolózva elhagyja a szerelvényt. Nekünk, ott maradóknak is bőven hagy hátra belőle, még legalább két megállót kell megtennünk ahhoz, hogy az ajtók ki-, és becsukásával elég friss levegőhöz jussunk ismét. " Thank you, darling".

Telefonálós, kibeszélő

“Imádom” amikor a metró a város széle felé haladva már nem a föld alatt közlekedik. Ilyenkor ugyanis minden „fontos” ember lázas telefonalasba kezd, ami tart a végtelenbe áldassék a korlátlanul lebeszélhető dijcsomagok kitalalójának neve. ... 

A napokban, hazafele jövet ült velem szemben egy 14-15 év körüli, szemmel láthatólag gátlásaival erősen küzdő kis kamasz lány meg az apja. A férfi akkora volt állva, mint más normális ember ülve, ehhez még hozzá kell képzelni egy mutatós pocakot is. A lány angol nyelven telefonált. Az apa mindeközben megállíthatatlanul adta az instrukciókat a lányának pakisztáni nyelven. Az egész testbeszéde arról árulkodott, hogy csak “szócsőnek” használja a lányát, ügyet sem vetve rá, hogy az próbálna a telefon másik végén levőre is figyelemmel lenni. A pakisztáni nyelvnek van egy furcsa gurgulázós, meg-meglendülős, furcsán meg-megállós hangzása. Engem a lefulladó simson motor hangjára emlékeztet. Szóval a lány az egyik fülén levő telefonba angol nyelven próbálta követni a beszélgetés fonalát úgy, hogy megpróbálta beleszőni az apja által, heves mozdulatok kíséretében a másik fülébe mondottakat. A férfiből áradt a magabiztosság, nem úgy a lányából. Röpködtek a “What?!” meg a “Say again, please” meg az “I don’t understand” félmondatok.

Abból ítélve, hogy a közvetlenül mellettük ülő meg-megcsóválta a fejét a kalapja alatt, tarthatott már egy ideje ez a csevej amibe sikerült West Hamnél bekapcsolódnom.

Megszegve a tömegközlekedés fő szabályát - senkit hosszasan nem bámulunk!...- kitartóan figyeltem őket. Vártam a cselekmény kibontakozását amire nem is kellett sokáig várnom.

A lány ideges volt, az apja bele volt szeretve a saját hangjába, az ügy meg az istennek sem akart nyugvó pontra jutni a vonal másik oldalán. Mígnem a lány megelégelve a helyzetet egy hirtelen mozdulattal az apja kezébe nyomta a telefont!

Na, ebből mi lesz?!

Először is csend, mert a férfi elnémult a döbbenettől. Kicsi ember lévén abbahagyta lábainak lóbálását, zavartan, kényszeredetten előrehajolt, lábait maga alá rántotta. A magabiztos ember riadt, megszeppent kis fiúvá változott.

Egyre jobban szórakoztam. 

Hebegett-habogott valamit angol nyelven amit nem értettem. A következő mondatot viszont igen : “Sorry, I don’t speak English very well...” Aztán egy kis hatásszünet után még annyit mondott a beszélgetés lezárásaként, hogy: “ If you are finish, call you”... Némi kárörvendéssel nyugtáztam, hogy nem csak úgy mondja magáról, tényleg nem beszél jól angolul . A rakoncátlankodó epém miatt lehetett, hogy arra gondoltam : Üdv a fedélzeten óriás!...  

A beszélgetésnek nem csak vége lett, de meg is érkeztek. A férfi lélekjelenlétét, korábbi testtartását visszanyerve ismét pakisztáni nyelvre váltott és ezúttal már a telefon kiiktatásával hirdette az igét a szemmel láthatóan megkönnyebbült lánynak. Így hagyták el a metrókocsit, aminek nem lehetett nem észrevenni, hogy a mellettük ülő férfi örült a legjobban.

Utcai reality 

A Hyde Parkkal párhuzamos járdán halad a tömeg. (Legalábbis korán reggel itt még járda volt, most csak érzem az úttestet, de nem látom a tömegtől.) A hömpölygő tömeg időnként megállni kénytelen amikor egy-egy útkereszteződésben pirosra vált a lámpa.  Épp pirosat kapunk. Az úttest másik oldalán rövidnadrágos fiatalemberek várakoznak, mindeközben önfeledten beszélgetnek, nevetgélnek. Francia nyelven beszélnek és közben esznek is. Mit is? Nyeles csirkecombot.  Egyszer csak az egyik fiatal ember megelégelve a várakozást egy határozott mozdulattal a feje fölé emeli a csirkecombot, mint egy stop táblát és lelép az úttestről megállásra kényszerítve ezzel a fejét csóváló szemétszállító autó vezetőjét. A srác átér a zebrán, a söfőr lélekjelenlétét visszanyerve folytatja az útját. A lámpa zöldre vált. A ketté szakadt csapat ismét egyesül, jót derülnek a történteken. Hát igen, ebből is látszik, hogy mit tesz a határozott fellépés, akarom mondani a lelépés.