Az ember hajlamos készpénznek venni, hogy lakni márpedig van hol. A szülők mellett a biztonságos családi háttérben felnőve, ahová mindig haza lehetett és haza lehet menni, sokaknak eszébe sem jut, hogy valakiknek a lakás egyáltalán nem magától értetődő.

Bárki kerülhet olyan helyzetbe – önhibájából vagy önhibáján kívül is – hogy egyszer csak a szó szoros értelmében az utcán találja magát.


Az emberiség létért való küzdelme az elmúlt néhány ezer év folyamán semmit sem változott. Csupán a helyszín tevődött át a dzsungelből a nagyvárosba. A módszer maradt. Ha nem te taposol el másokat, akkor téged taposnak el. Csak manapság kifinomultabb módszerekkel folyik a harc.


Hajléktalanok mindenhol vannak. A városban járva-kelve mindenhol találkozom velük. Van, aki az utcán él, van aki csak a mindennapi élelmét kénytelen úgy megszerezni, hogy az emberek jóindulatára van szorulva. Időnként elnézek egy-egy arcot. Ül a lépcsőn, két szatyor között, ölében a tábla „éhes vagyok” vagy „gyermekeim egyedül nevelem, éhezünk”. A feje lehajtva, nem mer – vagy nem tud – az emberek szemébe nézni. Ilyenkor elgondolkozom, min kellett keresztülmennie, mennyi megaláztatást kellett elviselnie, hány átsírt, álmatlan éjszakát virrasztott át, amíg ide jutott, hogy ha életben akar maradni, akkor másoknak kell könyörögnie! Alamizsnáért. Maradt-e még valami az önbecsüléséből, vagy már híre-hamva sincs? Hogy viseli, hogy a mellette elhaladó emberek észre sem veszik, vagy úgy tesznek, mintha nem is létezne? Mikor időnként megszánja valaki néhány forinttal, szeme felcsillan, talán még van remény, ami később újra és újra szertefoszlik.

A napokban az egyik hajléktalan hosszas vívódás után megszólított, hosszas mentegetőzések között félve kérdezte meg, meg tudnám-e szánni némi apróval. Már vártam, hogy ezt mondja „elnézést, hogy élek”.


Az arcokon végignézve lehet látni, hogy ki él az utcán már hosszú évek óta, és ki az, aki csak néhány hónapja került oda. Aki nemrég lett hajléktalan, nem mert az emberekre nézni, szégyelli, hogy az utcára került. A saját hibájának tekinti, hogy oda jutott, hogy nem tudott boldogulni az életben. Őbenne még benne él a remény, hogy ki lehet törni a hajléktalanságból! Még igyekszik, még próbálkozik. Ha segítséget kap, akkor még van elég lelki ereje ahhoz, hogy újra normális életet tudjon élni. Akik már évek óta az utcán élnek, bennük már kihalt a remény, ők már feladták. Saját társadalmat építettek, és már csak túlélni akarnak!


Ha időben segítünk rajtuk, akkor az életüket menthetjük meg. De önmaguktól nem fogják kérni, ahhoz az önbecsülésük már nem elég.