Április 19-én a bécsi Burgtheater társulat, a MITEM keretein belül, a Nemzeti Színház színpadán adta elő, Csehov: A Sirály című drámáját.

Azóta az aznapi est visszhangja igen csak ekörül forog. A darab sikerrel záródott, mindenki élvezte az előadást, a végén lelkes tapsolással az emberek ezt ki is nyilvánították, viszont a tapsrendet megszakítva, a Dornt játszó Martin Reinke hirtelen egy papírt vett elő, és németül, majd angolul is felolvasta azt a szöveget, ami rá volt írva.

"Kedves közönség! Van valami, ami bennünk van:

Tudunk a bizonytalan, nehéz helyzetről, ami ehhez a nagyszerű magyar nemzethez, és kultúrájához tartozik. Demokratikus választások, és a demokratikus úton való haladás tekintetében, ez a nagyszerű nép eltávolodik a demokratikus szellemtől, s Európától egyaránt.
Mint ahogy sokan önök közül, mi is aggódunk e fejlemények miatt, de mégis eljöttünk ide, Budapestre, és élvezettel játszottuk el ma este ezt az előadást. Szinte nincs más olyan szerző, mint Csehov, aki a lehető legjobban ki tudja fejezni a közös európai kultúránkat.
Tudniuk kell: összetartozunk, és együtt maradunk!
Köszönjük a meghívást!"

 Ezek voltak azok a sorok, amiket a legtöbb kritikus és néző, nem tartott helyénvalónak. Amire Vidnyánszky Attila, és Blaskó Péter is nyílt levelet írt Karin Bergmann-nak. Mintha a társulat igazgatósága gyáva emberekből állna, amiért nem jöttek el személyesen ide, s akik magukra hagyták a színészeiket. Kapunk egy negatív véleményt, és már személyeskedünk: azt nézzük, a másik mit rontott el. S bár igen, a vezetőség eljöhetett volna, de igazából az fel sem merül, hogy nem értek rá? Ők is emberek, hiszen gondoljunk csak bele, mi is mindig ott tudunk lenni, ahol éppen ott kéne lennünk? Nem nagyon hinném. S lehet, hogy most volt egy kis hátsószándék is, amiért csak a társulat tagjai jöttek el, de akkor sem támadhatunk vissza így. Támadásnak veszik azt, ami nem egy háború előszele. Közös gondolkodás. Máshol igenis benne van a pakliban, hogy az emberek mindenért kimennek tüntetni, ami nem tetszik nekik és általában a kormány pozitívan is reagál ezekre, máshol igenis létezik az, hogy szolidaritás. Szolidaritás, hiszen nem ellenünk beszélt Martin Reinke, hanem velünk. Arról, amit Európa érzékel felőlünk.


De itthon miket olvasni a leveles-performansz után? Hogy a bécsi társulat rosszat akar, és amúgy is, mit képzelnek magukról, hogy csak így idejöttek s máris beleszólnak a politikai helyzetünkbe. Pedig ez nem beleszólás, hanem kiállás amellett, amit fontosnak tartanak: jelen esetben az volt a céljuk, hogy tudomásunkra hozzák, törődnek velünk. Lehet, hogy a helyszín és a mód nem volt épp megfelelő, de jó szándékkal jöttek, mi pedig válaszképp felemeljük a kezünket, hogy menjetek innen.
A jelennel jönnek, mi a múlttal vágunk vissza érvek nélkül. Dönteni kéne már, hogy mit szeretnénk. Eddig mindig azért sírunk, hogy egyedül vagyunk, hogy mit meg nem tettünk a múltban a többi országért, de most senki sem szeret minket, senkik vagyunk, és akkor most nem azt kéne, hogy meghallgatjuk nyugodtan és elfogadóan a másik nézőpontot is, ahogy mások látnak minket?
Felejtsük el, ami ezer éve történt, s éljünk már végre itt és most. A színház sosem volt politikamentes, hiába jönnek azzal, hogy a színház nem politizálhat. De politizálhat, mivel az aktuális helyzetre reflektálnak a darabok, a rendezői saját véleményt is belevéve így vagy úgy.

A nyílt levelek elolvasása után, kíváncsi lettem, hogy maga Martin Reinke mit mondd az egészről, arról a helyzetről, amit a politikai ellenes levele váltott ki. Ezt a választ kaptam vissza ma reggel, vagyis 2015. április 24-én:

"Először is: a kis beszéd, amit a Nemzetiben, a budapesti Nemzeti Színházban tartottam (lásd a függelékben - elküldte a beszédet, a szerk.) az a bécsi várszínház Sirály előadásának volt a kommentárja. Csak szóvivőként voltam jelen, és kár, hogy a dolog a dpa-jelentés által ennyire személyesnek lett felfogva.

Sok emailt kaptam, a legtöbb egyetértését fejezte ki, körülbelül egyötöde elutasítását, és néhány övön alatti volt.

A beszéd alapgondolatai olyan interjúkból származnak, melyeket Martin Schulz, az európai parlament elnöke adott. Emellett a beszéd olyan beszédekből is táplálkozott, amelyeket Daniel Cohn-Bendit, és más országgyűlési képviselők tartottak a 2011-es húsvéti alkotmányra reagálva  Orbán Viktor straßburgi tartózkodása alatt. Ezek a beszédek, az európaiak kétségeit fejezték ki az új magyar politikával szemben.

Egy érdekes részletről szeretnék tudósítani. A beszéd nem meglepetésszerűen jött létre. A Nemzeti rendezőjét már előre tájékoztattuk szándékunkról. Azt mondta, Magyarország egy szabad ország, szabadon kifejezhetjük gondolatainkat, ahogy akarjuk, mindenesetre a felirat közvetítését a feliratsávban megtagadja, mivel a színházi eszközök ilyesféle használata rögtön a színház egyetértését közvetítené.
Ez a következő gondolatokra késztet:
Magyarországon vannak olyan hangok, akik egy analógiát keresnek a Habsburg elnyomás, az 1956 utáni orosz megszállás és aközött, hogy napjainkban az Európai Unió egyre nagyobb befolyást gyakorol az egyes tagállamokra. Ahogy korábban nem akartak Bécs és Moszkva alárendeltjei lenni, úgy nem akarnak ma Brüsszel alárendeltjei lenni.
Szellemileg úgy látják magukat, mint az európai kultúra iránt elkötelezett világpolgárokat, anyagilag viszont az európai központi bank szolgájának. Úgy érzik nemzetközileg meg vannak bénítva, és úgy gondolják, ezzel a bénítással szemben a nemzeti örökségre kell figyelemmel lenni.
Ez a hozzáállás Európával szemben nem egy magyar különlegesség. Minden európai államban megtalálható ez. Nekünk európaiaknak mindig újra emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy az európai összekapcsolódás a politikai válasz a felvilágosodásra: a szabadság utáni vágy minden saját maga okozta bénulással szemben. Az európai felvilágosodás egy hiteles európai teljesítmény. Ebben európa minden nemzete ugyanúgy érintett. Az ő politikai, demokratikus szövetségük logikus következmény. Ez egy praktikus eredménye az elmúlt négy évszázad közös intellektuális  erőfeszítésének.
A hangok Magyarországon, amelyek az Európai Unió általi szolgaság fenyegetésétől tartanak, elutasítják a saját személyes hozzájárulásukat ennek az uniónak a létrejöttéhez. Az 1848/49-es magyar szabadságharc történelmi hosszmetszetben nézve nem a lokálpatriotizmus felé, hanem a szabadság felé tett lépés, amelyre az európai közösség garanciát vállalt a feudális rendszer bukása után.

Legjobbakat,
Martin Reinke'

Így kerek a kör: mindenki elmondta a saját véleményét, s most már csak az embereken múlik, hogyan rakják össze a mozaik darabokat a történetben.