2o13. II. félévében London munkaerőpiacán hányódva,  egy ügynökségen keresztül dolgoztam hol itt, hol ott : nyomdában, szendvicsgyárban, raktárban (warehouse).

Az ügynökség London nyugati részén, egy ipari parkban található, az ott működő vállalkozásokba közvetít munkaerőt attól függően kinek mennyi dolgozóra van szüksége adott napon, adott héten vagy hónapban. Van itt mindenféle cég : pékség, nyomda, italokat palackozó cég, szendvicskészitő üzem, torta gyár, különféle raktárak. A munkavállalónak akinek szerződése van az ügynökséggel nincs más dolga, mint a megadott helyen munkára jelentkezni és dolgozni az adott vállalkozás szabályai, elvárásai, beosztása szerint. Ha valakinek megszűnik a munkája másnap be kell menjen reggel 7-re az ügynökségre, munkaképes állapotban és öltözetben. Ott kell ülnie 1-2 órát hátha befut valami hívás valamelyik partnertől. Ha szerencsés azonnal kap munkát, ha nem, lehet, hogy egy héten keresztül minden nap ott ül siker és főleg munka nélkül.

2013. december első hetében, munkám nem lévén, egy pénteki napon én is egy ilyen “bevetésre” várakoztam épp. 8 óra körül az irodavezető hazaküldött bennünket, mondván ma nem fog tudni munkát adni. Elindultam hát én is haza. Az ügynökség és a metro megálló közti távolság felénél tarthattam amikor megcsörrent a telefonom. Az irodavezető hívott :“Where are you now? I have very good job for you. You should come back to agency”. (Hol van most? Van egy nagyon jó munkám Önnek. Vissza kellene jönnie az ügynökségre.)

Lehet ilyen invitálásra nemet mondani, amikor nincs munkád? Hát persze, hogy nem!

Amikor visszaértem az irodába az irodavezető a kezembe adott egy frissen kinyomtatott tömegközlekedési útvonaltervet, egy fényképet egy ipari park bejáratáról és egy pontos címet, elérhetőséget, akit keresnem kell, ha odaértem a nyomdához, amiről csak annyit tudtam, hogy most egy héten keresztül nagyon sok munkájuk van.

Szóval úgy állt a helyzet, hogy egy héten keresztül “biztos” munkám lesz, persze csak akkor ha oda is találok. Azzal váltunk el, hogy “Hurry up, you should begin the work at 9 o’clock. When you’ll be there, call me, please!” (Siessen, 9 órakor kellene kezdenie a munkát. Ha odaér, hívjon fel, kérem.) – ezzel utamra bocsátott. Earsfield volt az uticél, London délnyugati részén, én meg épp North Actonban voltam, nyugaton, 8 mérfölddel arrébb, tömegközlekedéssel kb egy órányi járásra. Szóval messze.

Két metróvonalon kellett közlekednem, utána pedig vonatra kellett átszállnom, azután pedig a vonat megállótól a megadott útvonaltervnek megfelelően megtalálni az ipari parkban (business park) a nyomdát.

Úgy érzi magát ilyenkor az ember, mint egy túlélő játék szereplője : ha jól játszol, a jutalmad egy új munka.

Summa summarum : odataláltam, ráadásul munkakezdésre pontosan.

London hatalmas és számomra az az izgalmas benne, hogy akárhol is jössz fel a föld alól, vagy szállsz le a vonatról, buszról mindig új és újabb arcát képes megmutatni neked. Earfield is egy ilyen új arc volt nekem, a maga kisvárosi hangulatával, nyugalmával.

A nyomdában folyó munka- ami miatt végül is megismertem ezt a helyet - nagyon tetszett , az ott látott, használt gépek, papírok, nyomtatók, számítógépek, szóval minden, az egész munkakörnyezet. Képeslapokat, prospektusokat, szórólapokat, plakátokat, névjegy kártyákat készítettek épp, én meg azokat csomagoltam. A munkahét gyorsan eltelt. Meghagytam az elérhetőségemet a kis főnöknek, ha később szükségük lenne még munkaerőre. A nagy főnöknek jeleztem, hogy szívesen dolgoznék itt, aki csak annyit mondott, hogy majd jelzik az ügynökségnek, ha újra kellenék. Ezzel váltunk el egymástól az utolsó munkanapon. Én fájószívvel és a munkát keresők jól ismert létbizonytalanságával a “puttonyomban”.

Másnap újra jelentkeztem az ügynökségen egy újabb munka reményében.

Amikor a munkaerőpiacon hányódva hol ide, hol oda vet a sors megismersz több munkahelyet is, így óhatatlanul összehasonlításod, rálátásod lesz arra, hogy ugyanazért a fizetésért, minimálbérért mennyire különböző munkát kell végezned.

Ösztönösen éreztem, hogy a korábbi jó helyett most valami rosszabb fog következni.

A megérzéseim jónak bizonyultak....

Kiküldtek egy fűtetlen, hatalmas csarnokba, ahol nagykabátban, kesztyűben, sapkában az ott található raktárkészletet kellett a befutó online megrendeléseknek megfelelően becsomagolni úgy, hogy a raklapról az asztalodhoz kellett cipelni az összekészített árukat és azokat be kellett csomagolni : a kicsit kicsi dobozba, a nagyot vagy a sok kicsit egy nagy dobozba tenni. A becsomagolandó termék paletta széles volt, volt ott minden : nyakörvek, madár étkek, 5-10-25 kilogrammos kutyatápok, műcsontok, rágókák, állatgyógyszerek, macska és kutya fekhelyek, fogkefe, fogkrémmel kutyáknak, macskáknak, kalitkák, kutya szalámik, ló eledelek, egy szóval minden. A szállítási károk megelőzése miatt a dobozokat a lábtörlökhőz hasonlóan harmonikaszerűen összevágott kartonpapirokból letépett darabokkal kellett kitömnünk. Ettől tetőtől talpig csupa koszok, porok voltunk, beleértve a tüdőnket is, amitől állandó köhögési ingerünk volt. Amikor kész voltál raklapra kellett tenni az árut az előre megadott instrukcióknak megfelelően építgetve a raklapot.

Egy árut kétszer kellett felemelni: a raklapról az asztalra, aztán az asztalról egy másik raklapra. A kész dobozok szállitmány kódját vezetned kellett egy lapon, ily módon óránként ellenőrizni tudtak, és ellenőriztek is, hogy mennyire dolgozol. Persze két csomag sem volt egyforma, súlyuk az 1 és 30 kilogrammos között változott. Egy nap illett megcsinálnod legalább 250 csomagot. A főnökség fekete volt, a kis főnökök is és a dolgozók egy része is akik egy egy népszerű zene hallatán mindent eldobva táncra perdültek, aztán dolgoztak tovább. A dolog pikantériája számomra az volt, hogy a nagy főnök volt az első aki táncra perdült ilyenkor, a többi csak követte. Alig hittem a szememnek először, jópofa színt vittek persze a munkanapok monotonitásába ezzel.

Részben munkavédelmi okokra hivatkozva a raktárban nem lehetett csak angolul beszélni. Ha meghallották, hogy valaki az anyanyelvén beszél, a nagy főnök ilyenkor elkiabálta magát

“ It does not matter where are you from. Speak English, please! Only English! This is the UK!”.(Nem számít honnan jöttél, Beszélj angolul, kérlek! Csak angolul! Ez itt az Egyesült Királyság!)

Érdekes hely volt.

Három hétig bírtam. A fejem tudta, hogy kell a munka, de a szervezetem nem bírta. Egyik nap azt vettem észre, hogy engem rángatnak a dobozok, nem én a dobozokat. Nem haladtam jól, nem is éreztem magamat jól. Szóltam a főnöknek, hogy szünetre van szükségem, mert nem érzem jól magamat. El kezdett ordítani velem, hogy dolgozzak tovább, még nincs szünet.

Hideg volt, láttam a leheletemet is, kimerült voltam, ez a színes bőrű, táncos lábú nagy darab ember meg itt ordít velem. A rabszolgaság ideje lejárt, ha nem így lenne nem ő lenne most a főnököm ugyebár. Végig kínlódtam a napot, másnap nem mentem dolgozni. Ennyi, befejeztem. A kis főnök, akit Mátyásnak hívtak és magyar volt, még felhívott, hogyha akarok jelentkezhetek másnap munkára, mert meg voltak elégedve a munkámmal, de több hasonló dobásom nem lehet. De akkor én már eldöntöttem, hogy keresek egy hotelt ahol dolgozni tudok, mert ettől még egy hotelben, szoba takarítóként (room attendant) is jobb életem lesz. Jól lehet, korábban menekültem az ilyen munkakörből, de be kellett látnom, hogy a rossztól is van rosszabb. Ott legalább fűtenek ránk, általában enni adnak, nem vagy koszos csak izzadt, meg egy kissé stresszes az állandó időzavar és teljesítmény kényszer miatt. Egy szó mint száz, e helyet megjárva felértékelődött a szememben a hotel takarítói munka és másnap jelentkeztem is egy ilyen ügynökségnél munkára.

Az elkövetkezendő 9 hónapban az Intercontinental Hotelben dolgoztam, és már-már meg is szerettem a helyet, az embereket, a munkahelyi légkört és azt, hogy emberszámba vettek.

Épp szabadnapos voltam a hotelben, amikor 2014. oktòber 2-án megcsörrent a telefonom. Elsőre nem értettem ki keres és főleg mit akar. Szerencsére otthon volt a lányom, így gyorsan elrebegtem a telefonba, hogy “ I'm sorry, I did not understand everything, I’ll give my telephone to my daughter. All right?” (Bocsánat, nem értettem mindent. Átadom a telefonomat a lányomnak. ) Így, és csak így tudtam meg, hogy annak a nyomdának a nagy főnöke hív, akinél tavaly decemberben dolgoztam Earsfieldben. Elmondása szerint keresett az ügynökségnél akinél akkoriban dolgoztam, de ők nem adták ki neki a telefonszámomat, mert már nem dolgozom náluk. Szerencsére megőrizték a telefonszámomat, amit én meg is tartottam és lassan 3 éve használok. Jól lehet ingyenesen vagy minimális összegért gyorsan hozzájuthat itt az ember különböző telefonszolgáltatók SIM kártyáihoz. Valamiért mégis megtartottam.

Teljes munkaidős állást ajánlott, azonnali munkakezdéssel. Közvetlen cégalkalmazotti státusz, hétfőtől péntekig tartó munkahét, az eddigiekhez kèpest másfélszeres fizetèssel, 9 órától fél hatig tartó munkarenddel.

Kèt èv minimálbères ūgynöksègi munkatapasztalattal a hátam mögött lehet ilyen állás ajánlatra nemet mondani?! Dehogy lehet!

Az azòta eltelt napokban, hetekben, hónapokban hol fūlig ér a szám, hol meg sirhatnèkom tàmad.

Mai napig nem értem, hogy ennyi idő tàvlatàban mièrt pont engem hívtak fel?! ?..Mièrt pont most?!..

Törtènt ez velem akkor, amikor mår komolyan kezdtem elhinni, hogy a Kelet-Euròpábòl èrkezőknek a munkaerőpiacon biztos, folyamatos kereseti lehetőségként, döcögő angol nyelvtudàssal csak a hoteltakarítòi munka elèrhető...Ès amikor ebbe màr-màr bele is törődtem, akkor felvirradt oktòber másodika. Lehet, hogy ezért?

Ės igen, eme nap rögtön szembesìtett angliai èletem ùjabb kihìvàsàval is.

Nem is eggyel, rögtön kettővel.

Először is, akik körūlöttem adjàk, veszik a munkàt anyanyelvi szinten "daloljàk" az angolt, vagyis nekem is velūk egyūtt kellene tudnom "énekelni". Màsodsorban az itt hasznàlt nyomdai gèpek mindegyike jòval bonyolultabban működik ès működtethető, mint mondjuk egy Henry nèvre hallgatò porszívò.

De vègre van kihìvàs! Vègre esèlyt kaptam a nyelvi ès szakmai fejlődèsre! A hotelekben eltöltött közel 1,5 év fő nehézségét a motiválatlanság jelentette számomra, meg az egyedüllét. A szobatakarítás magányos műfaj, csak te vagy, meg a koszos szoba, amit minden nap meg kell tudnod a hotel standardjainak megfelelő állapotba hoznod, ráadásul időre.

Esetem nem tanulsàg nèlkūli. Szàmomra mindenkèpp. Először is bàrhova vetődsz, bàrmennyi időt is kell dolgozz valahol, azt mindig rendesen tedd, hàtha megjegyeznek. Ès ami a legfontosabb: ne vàltogasd a telefonszàmaidat, kūlönben nem talàlnak meg, mèg ha meg is akarnak.

Angliai életem során 2014 karácsonya volt az első, amikor nem dolgoztam, sőt a két ünnep között sem.

Már-már úgy dolgozom, mint a britek, időbeosztásom tekintetében mindenképp. Sokat tanultam az elmúlt időszakban gépek működéséről, működtetéséről és a hallás utáni beszédértésben is a fejlődés jeleit mutatom.

Az elmúlt 3 évben kétszer változott az életem, amikor Angliába költöztünk, és most amikor erre a munkahelyre vetett a jószerencse. Új esély kaptam, itt úgy mondják “New chance”.

“Thank you, my God!”( Köszönöm Istenem!)