Sokan kérdezik tőlem, amikor több hónapos kiküldetés után hazajövök, hogy milyen újra itthon. Kérdezi a nagyi, a volt munkatárs és persze még a rég látott szomszéd is, mert miért ne, nincs jobb témánk. A válasz persze mindenkinek ugyanaz, igen, jól érzem magam, rég láttalak, hogy vagy. Ilyenkor általában idő függvényében elbeszélgetünk arról, hogy hát azért csak otthon a legjobb, meg egyébként is, mehet az ember bármerre, igazán csak itt fognak megérteni, ezen a nyelven, ezek a honfitársaid. De ez a kedélyes, a külvilág felé automatikusan kommunikált vélemény nem teljesen fedi a valóságot. Az igazi gondolataim sokkal félénkebbek annál, hogy holmi jött-ment szomszédra, vagy esetleg a kissé nagyothalló nagyira bízzam. Nem, ezek a törékeny elmemorzsák csak egy hosszasabb, a kiskertben töltött baráti borozás során kerülnek elő. Ahogy a felfröccsentett bornak is, ezeknek is érnie kell, s mi más segítené jobban a gondolkodásnak, mint az idő - no meg az alkohol.

Polgárnak lenni, sőt, európai polgárnak lenni. Ezek a szavak kerülnek elő ilyenkor, általában egy kissé meggyötört pátoszba burkolva. Szisszen a szódás szifon, koppan a buborékos víz a pohár oldalán, s elkezdem mesélni, hogy milyen is újra itthon. Elmondom azt, amit másoknak is, jó itthon. Mert ez igaz. Azonban azt is hozzáteszem, hogy azért jó itthon, mert úgy érzem, mintha el se mentem volna. Legutóbb három hónapot töltöttem kint, közben négy nagyobb európai országon át is elkísért a munkám munkám, én meg mentem oda, ahová kellett. Franciaország, Belgium, Hollandia, Németország. Hotelszoba, apartman, céges autó és üzleti vacsora. Beszélgetünk franciául, németül, meg néha egy kis tört holland, és egy dolog az, ami furcsa. Nem idegenek az emberek, nem idegen a táj, és nem érzem magamon a honvágy sürgető terhét. Otthon vagyok, külföldön, mert én egy polgár vagyok, az európai kontinens teljes jogú, felvilágosult polgára.

És igen, lehet beszélni kivándorlásról, nehéz anyagi helyzetről vagy éppen válságos időkről. Lehet is, kell is, van is miről bőven. A problémák sora távolba vész, de még ezek mellett is hiszem, hogy olyan egyedülálló időket élünk, amikor a lehetőségek tárháza szinte végtelen, s csak az egyéni képzelőerő és bátorság szab határt kontinensünk és életünk teljes felfedezésének, megtapasztalásának. Számomra ezt jelenti polgárnak lenni, itthon, Európában. S azt hiszem, ha legközelebb kérdezik, már inkább ezt mondom bárkinek, akárkinek, mindenkinek.